2010. március 24.

Magány

Lelkem mélyén reszkető királylány
Könnyfátyladban fuldoklik a panasz
Arcod szirma elhervadó hiány
Fájdalmadra dermedt vér a tapasz

Szíved lakat árulások tornyán
Tövisekből emelsz néma falat
Délceg remény kínhalálát látván
Részvétlen öleled ködválladat

Hiúságod láncát magad őrzöd
Hiányodat káprázattal feded
Koronádról éj homályát törlöd
Hamis ékek súlyát mért cipeled

Lépcsőiden szaladnak a vágyak
Szobák nyílnak táncot járó terek
Függönyök közt meghúzódó árnyak
Félelmed tanító hű mesterek

Szakadt csipke ruhádon a szégyen
Összevarrnád jaj de mivel lehet
Rendetlen múlt feneketlen mélyén
Sorsod szálát sehogyan sem leled

Képzeleted csókos jövőt formál
Álompókok fonalába ragadsz
Valóságkő élén megbotlottál
Mindörökre éberálom maradsz

Ducsai Zoltán festménye